Nargilék a gyűjteményben

Házi készítésű vízipipáinkról

A pipázás világnapja alkalmából szinte vég nélkül válogathatnánk múzeumunk különféle gyűjteményeiből a szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb, cserépből, tajtékból, vagy épp ónból készített tárgyak közül, de segítségül hívhatnánk Vajkai Aurél fotóit is, aki több olyan portrét is készített, jellemzően pásztorokról, akik pipájukkal együtt kerültek megörökítésre.

Ehelyett azonban inkább a „mesés keletre” kalauzoljuk Önöket, méghozzá a kétezres évek veszprémi gimis fiatalságának segítségével…

A vízipipa, vagy ahogy a Közel-Keleten nevezik, a nargile, vagy sisa, ugyan évszázadnyi vívódások után (hol tiltották, hol megtűrték), de végérvényesen a keleti kultúra szerves részévé vált, majd pedig az elmúlt században szép lassan a nyugati világot is meghódította.

A vízipipázás szokása már-már szertartás, fogalmazhatunk úgy is, hogy a dohányzás művészete. Napjaink „pipakultúrájával” párhuzamba állítva a dohányzás efféle formái egyfajta életformát is tükröznek, hobbiként is jellemezhetők.

Hazai példáink is messzire röpítenek bennünket az időben, ha a különféle narkotikumok élvezeti szerként történő alkalmazására utalunk, idézzük csak magunk elé a „gondolkodó székében” hosszú pipaszárával méltóságteljesen pöfékelő, idős gazdaember képét.

Azonban most inkább csak a nem is olyan régmúltba utazunk, beleszippantva a kor „vetésis”, „lovassys”, vagy épp „iparis” házibulijainak levegőjébe…

Történetünk a kétezres évek második felében játszódik, amikor a város fiatalságának körében szinte egy csapásra elsöprő népszerűségre tett szert a vízipipázás, ami persze egyeseknek valós „dohányos élményt”, míg másoknak inkább csak a szocializációs csatornák egyik kénytelen-kelletlen formáját jelentette.

Az ekkortájt minden házibulin, a Ligetben, vagy a Színházkertben zajló sörözések alkalmával előkerülő vízipipázás rítusában egyfajta vetélkedés is kialakult: ki tud tovább izzó, de ugyanakkor olcsóbb szenet, vagy extrább, gyümölcsösebb, finomabb dohányt szerezni, míg mások azzal váltak a társaság legmenőbb „arcaivá”, hogy a drágának számító gyári pipák helyett házilag barkácsoltak maguk és barátaik számára vízipipát.  Ekkor valószínűleg nem sejtették, hogy ezekről majd a Laczkó Dezső Múzeum oldalán egy facebookos bejegyzés születik…

A néprajzi muzeológiának azonban fontos eleme a „ma” dokumentálása, valamint a különböző korcsoportok sajátos tárgyi kultúrájának felgyűjtése is, így akadt horogra Schleicher Vera kolléganőnk gyűjtésében e két, középiskolás srácok által házilag, befőttes üveg, benzincső és kilyukasztott fém kupak felhasználásával készített vízipipa is.

Törő Balázs néprajzkutató