„Illő, kezet fognotok, közkincsünk, a nemzeti nyelv ügyében s tűrnötök egymást, ha mindenben nem is eggyezhettek is.”

Az UNESCO 1999-ben február 21-ét az Anyanyelv Nemzetközi Napjává nyilvánította.

Az anyanyelv identitásunk fő sajátja. Az elsőnek megtanult nyelv, amelyet ösztönösen, játszi könnyedséggel általában a szülőktől sajátítunk el. Én-tudatot ad, világszemléletet határoz meg, s érzelmi kapcsolódást jelent az adott nyelvi közösséghez. Álmodni, gondolkodni és hallgatni is leginkább az anyanyelvünkön tudunk.

Minden korban minden közösség számára alapvető jelentőségű az anyanyelvének jogi státusza. A magyar nyelv 1844. november 13-án lett hivatalossá, amikor V. Ferdinánd magyar király – meghajolva a magyar reformerek több mint félévszázados követelése előtt – szentesítette a II. törvénycikket. A törvény megszületése a reformkor egyik nagy vívmánya volt, amelyhez hosszú és rögös út vezetett.

A magyar nyelv fontosságára – sajátos módon – II. József hívta fel a figyelmet, aki az 1784-ben kiadott hírhedt nyelvrendeletével kötelezővé tette Magyarországon a latin helyett a német nyelv hivatalos használatát: „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani, amellyel tudniillik az egész monarchia, mind a hadi, mind pedig a polgári dolgokban él…” – mondja ki a törvény.  A rendelet a reformértelmiségiek körében nagy felzúdulást és tiltakozást váltott ki s ennek nyomán bontakozott ki a magyar nyelv átalakításának vitája. A nyelvújító mozgalom célja az volt, hogy a magyar nyelvet alkalmassá tegye a törvényhozás, a közigazgatás, a hadi- és polgári élet „dolgainak folytatására”. A magyar nyelv akkori állapotát jelzi, hogy a „legnagyobb magyar”-ként emlegetett Széchenyi István németül írta bizalmas naplóit, illetve Battyány Lajos – az első felelős magyar miniszterelnök - is jobban tudott németül, mint magyarul. A nyelvújítók nemzedéke felébresztette az alvó nemzetet. A magyar nyelv megújításán nemzedékek sora munkálkodott, de a köztudat a széphalmi mestert, Kazinczy Ferencet tartja a nyelvújítók vezéregyéniségének: „…fél századig / tartá vállán, mint Atlasz az eget / A nemzetiségnek ügyét” – írta róla Petőfi. A korabeli irodalmi életet ténylegesen Kazinczy irányította, kiváltképp kritikáival, publicisztikai tevékenységével és az egész országra kiterjedő levelezésével.

A Laczkó Dezső Múzeum Irodalmi Kéziratgyűjteménye ebből a korszakból őrzi Kazinczy egyik levelét, amelyet a veszprémi illetőségű Pápay Sámuelhez írt 1821. augusztus 20-án. Veszprém – mint Kazinczy ellenzékének főhadiszállása – jelentős szerepet töltött be a nyelvújítási mozgalomban. Veszprémben (Dicshalomban) született meg 1813-ban, a Kazinczy-ellenes Mondolat, a nyelvújítást gúnyoló pamflet. Az írás mélyen sértette Kazinczyt, miután címképe őt magát koszorúsan, szamárháton ülve, a Helikon felé léptetve ábrázolta. Az értekezés szerkesztője Somogyi Gedeon volt, de a fő gondolatok Kisfaludy Sándortól eredtek, s ezt Kazinczy is jól tudta. Ez egyfajta „revans” is volt a Himfy költőjétől, akit korábban a széphalmi mester marasztalt el recenziójában. A cikk sokéves szakítást idézett elő kettejük kapcsolatában. Pápay Sámuel volt az, aki közvetített a két irodalmi vezéregyéniség között s szinte felszólította Kazinczyt: „Illő, kezet fognotok, közkincsünk, a nemzeti nyelv ügyében s tűrnötök egymást, ha mindenben nem is eggyezhettek is.” Kazinczy értékelte és elfogadta Pápay közvetítői szerepét s békejobbot nyújtott Kisfaludynak. A fent jelzett levél ennek a kibékülésnek fontos dokumentuma.  S bár Kazinczy és Kisfaludy nyelvújítási nézetei ezután sem kerültek közelebb egymáshoz, de egymás érdemeit elismerték: „Szeressük és becsüljük egymást, a mennyire egymást érdemesnek tartjuk. – Legyünk békével!” – írja Kisfaludy Kazinczynak.

KÉZIRAT

Kazinczy Ferenc levele Pápay Sámuelhez, 1821. 08. 20., ltsz.: 88.11.4.

Dr. Pilipkó Erzsébet