A mandula

Törő Balázs írása

A mandula (Ammygdalus communis L.) szubtrópusi, mediterrán növény, őshazája Nyugat-, Közép-Ázsia. A Közel-Keleten, illetve Üzbegisztán, Irán területein néhol összefüggő természetes erdőségeket alkot. A Kárpát-medence a növény elterjedésének északi határa. Északabbra, például Norvégiában dísznövényként fordul elő.

A mandula szavunk valószínűleg az olasz mandorla szóból ered. A mandula az Ammygdalus nemzetség önálló faja. Kétszikű, önmeddő, tehát idegen megporzást igénylő növény. Csoportosítása két szempont alapján lehetséges: íz és a héj keménysége alapján. Az íze alapján megkülönböztetünk édes, illetve keserű fajtákat, a csonthéj keménysége szempontjából pedig papír, félpapír és kemény héjú fajtákat. A sokáig érvényes (akár napjainkban is) hazai vélekedéssel ellentétben, víz- és talajigényes gyümölcs. Az a felfogás, miszerint a mandula oda való, ahol már más növény nem él meg, teljesen hamis, aminek azonban még a XX. század nagyüzemi telepítései is áldozatul estek a legtöbb esetben. A mandula a hazai viszonylatot tekintve gazdasági szempontból az egyik legelőnytelenebb, ám tápérték szempontjából a legértékesebb gyümölcsök közé sorolandó.

Hazánkba a feltételezések szerint római közvetítéssel került, ám vannak akik ezt a törököknek, míg a néphagyomány maguknak a honfoglaló eleinknek tulajdonítja... A valóság talán az, hogy a már a rómaiak óta jelenlévő állományt gazdagíthatták egyéb fajtákkal akár a honfoglalók s a török kor is.

Az ásatások során előkerült leletanyag bizonyítja, hogy a rómaiak idején már biztosan jelen volt. A középkorból szintén magleletek tanúskodnak meglétéről, emellett Janus Pannonius verse is bizonyítja, hogy ő is gyönyörködött a mandulafák tavaszi virágzásában.

A késő középkori forrásaink gyakran szólnak magas szintű növénytermesztésünkről, ám a mandulát ezek nem említik. 

Szikszay Fabricius Balázs 1590-es szójegyzékében szerepel az édes és a keserű mandula is.

Lippai János Posoni Kert című művében így ír a manduláról: „meleg helyet szeret, noha a középszerűt sem veti meg. Délre vagy napkeletre kell őket fordítani.”

Lippai rövid lejegyzéséből is kiderül, hogy a mandula és a szőlő igényei nagyjából lefedik egymást, amit a mandula elterjedése is értelemszerűen mutat, vagyis egybeesik a főbb hegyvidéki szőlőtermő helyeinkkel. Ez a mandula háttérbe szorulását is megmagyarázza, mind a termelés, mind az esetleges kutatás terén. (Bár ez a megállapítás igaz általában véve a szőlőhegyi gyümölcstermesztés kutatására.) Pedig mint azt Égető Melinda Vagyon szép szőlőhegyünk… című könyvében olvashatjuk: a gyümölcsfák védelmére a 17-19. században milyen szigorú törvények vonatkoztak, illetve, hogy az elkövetett vétségért milyen szigorú büntetés járt. Ez általában jelentős pénzbeli bírság, de akár az egész szőlőterület elvétele is lehetett. Ezek a források egyrészt azt mutatják, hogy a gyümölcsfáknak nagy értéket tulajdonítottak, a fennmaradt adatokból viszont arra lehet következtetni, „hogy a gyümölcsfák pusztítása, rongálása nem ment ritkaságszámba a szőlőhegyen (sem).” Égető ebben a művében külön nem tér ki a mandulára, az idézet általánosságban értendő.

1785-ben – Jolsván - megalakul az első Magyar Pomológiai Társulat, aminek eredményeképp megszaporodnak a szakszerű lejegyzések, források.

1789-ben írják a manduláról: „nálunk általában kertekben termesztik, de a dér megrontja…”, tehát ritkán hoz termést. Ebből a forrásból két, a mandulára vonatkozó fontos tény is jól leszűrhető. Az egyik a termesztés helye, ami az idézett kertek mellett, szórványban, az utak mentén, illetve a szőlőhegyen, mint a két,- vagy többszintes termelés részeként fordult elő. Ez egészen az 1880-as évekbeli filoxéravészig nem változott.

A másik fontos adat, az a mandula fagyérzékenységére vonatkozó megjegyzés.

A Központi Országos Gyümölcsfaiskola 1845-ös névjegyzékében nem szerepel, ami azt mutatja, hogy magvetéssel szaporították.

1851-ben Fényes Elek Balatonfüredről készített fajtajegyzékében 1200 mandulafáról ír, ami a szilvafák után a második legnagyobb állományt jelentette.

Entz Ferenc a tétényi hegyen lévő mandulafákról ír.

1887-ben Szilay János a Balatoni Egylet későbbi létrehozója dicsérte a Balaton-felvidéki mandulásokat. Ebből is kiderül, hogy annak ellenére, hogy a szőlőtermesztésnek óriási dominanciája van a vidéken, a gyümölcstermesztés is jelentős.

1890-ben Teleki földművelésügyi miniszter a manduláról írt jelentése hangsúlyozza, hogy a mandulaszükségletünk majdnem egészét külföldről hozzuk be, holott a Balaton-mellékén a kipusztult szőlők helyén kitűnően lehetne termelni. Ez a gondolkodás egybevágott a Balatoni Szövetség azon elképzelésével, miszerint a Balaton északi partja mentén egy hatalmas, összefüggő gyümölcsöst, azon belül is mandulást kell létrehozni. Jól érzékelhető, hogy a mandula előtérbe kerülésében a filoxéra pusztításának jelentős volt a szerepe.

Az 1890-es évek budai, tétényi telepítései is meghatározóak voltak. Itt rengeteg (10-16 ezer) oltványt állítottak elő.  

Az 1895-ös statisztikai adatokat nézve 151 000 db mandulafát kapunk, ami a telepítések ellenére sem teszi ki gyümölcsfaállományunk egy százalékát sem.

Jankó János 1902-ben megjelent A Balatonmelléki lakosság néprajza című munkájában – melyhez adatait a 19. század végéről hozta – 17 ezer mandulafáról számol be az északi partra vonatkozóan.

Balatonfüred és környékének gyümölcstermesztésére serkentő hatással volt a fejlődő fürdőélet. Veszprémbe a környékről addig is hordták a gyümölcsöt, azonban a „pesti népek” egészen más távlatokat nyitottak a gyümölcsértékesítés terén. Emellett a füredi „Gyümölcs és Terménykiállításoknak” is országos hírnevük lett, olyan aktív résztvevőkkel, mint maga Jókai Mór.

A Balatoni Szövetség azt is elérte, hogy a vasútállomásokon árulhatták portékáikat a kistermelők, juttatva ezzel friss gyümölcshöz a vonattal a Balatonra érkező vendégeket.

Kardos professzor 1912-es Termeljünk mandulát című írása arról tájékoztat, hogy a papírhéjú mandula óriási mennyiségben kerül hozzánk még mindig Olaszországból és a franciáktól. A hanyatlás okát a virágbiológiai ismeretek hiányában látta.

A ’30-as években újra fellendül a mandula termesztése a Balaton környékén a kipusztult szőlők helyén. A kopár, sík területekre is mandulásokat ültetnek. A munkálatok vezetője Okályi Iván okleveles kertész volt, akinek emlékét Zánkán a mai napig őrzik, ápolják.

Az 1935. évi statisztikai adatok alapján 236 000 db mandulafa volt az ország területén.

Az ’50-es évek állami szintű önellátó gazdálkodása hozta meg az állomány gyors gyarapodását. 1962-ben érte el mandulaállományunk a csúcspontját 942 000 db fával.

Majd újabb s végleges csökkenés állt be a rossz terület és fajtakiválasztás miatt. Ilyen érzékeny fajtának számított a Balatonakali Kísérleti Telepen nemesített Akali 60-as is, melyet kivontak a nagyüzemi telepítésekre szánt fajták közül.

A kudarc egyik legfőbb okát abban kereshetjük, hogy nem gondoskodtak a megfelelő számú méhcsalád biztosításáról, az egyébként önmegporzásra képtelen mandula esetében. Az egymás mellé telepített eltérő fajták pedig nem ugyanabban az időpontban virágoztak, így egymást sem tudták beporozni.

Napjainkban a hazai állomány nagy része házikertben, szőlőben, illetve szórványban található, ám az elmúlt évtizedben a magán-, sőt, Balatonakaliban az önkormányzati tulajdonban lévő mandulások száma is megnövekedett, mitöbb, e település saját identitáselemként tekint a mandulára, a csonthéjas növény köré népszerű fesztivált szervez, a mandulával foglalkozók összefogásáért mandulalovagrendet alapított.

Bővebben az alábbi linken tájékozódhatnak:

https://www.balatonakali.hu/Turizmus/Mandula

A mandula felhasználása:

A mandulát kétféleképpen szedik: egyrészt zöld, még éretlen formában, kandírozás céljából, illetve érett formában.

A mandula érési ideje fajtánként eltérő, kora ősztől a tél elejére tehető. Hallani azonban olyan idős fáról, amelyről tavasszal is csak nagy erőfeszítések árán lehetett leverni a termést… 

Az így nyert magbelet elsősorban a cukoripar használja fel (pl. marcipán). Gyógyszert is készítenek a mandulából. A mandulaolajat borok, likőrök ízesítésére is használják. A növény fájából intarziás bútorokat készítenek. A csonthéj remek fűtőértékkel rendelkezik, amit fel is használnak. 

A népi gyógyászat terhesség elleni rosszullét, illetve érelmeszesedés ellen használta (használja) fel.

A mandula felhasználásának egyik legismertebb módja a pörkölt-/grillázstorta készítése.

Ennek a kezdetben lakodalmakra készített tortának a népi-paraszti életben való használata egybeesett a paraszti polgárosulással, aminek következtében kutatását az eddigi kutatók nem tartották fontosnak – olvasható a Magyarság Néprajzában.

Egyes parasztasszonyok a pörkölttorta készítésre specializálódtak, mely hagyomány ma is él, sőt egyre inkább divatossá válik. Napjainkban nem csak esküvőre, hanem bármely jeles napra adható pörkölttorta.

A pörkölttorta készítése:

A darált mandulát a kristálycukorral együtt tűzön egy lábasban óvatosan, figyelve, hogy nehogy odaégjen, megolvasztjuk. A masszát még melegen, sodrófával kinyújtjuk egy nagyméretű nyújtódeszkán. A kinyújtott anyagra rátesszük a tervezett minta sablonjait, és egy éles késsel kivágjuk őket. A részeket összeillesztjük, majd megvárjuk, míg megszilárdul. A torta díszítéséhez cukrot, tojásfehérjét és ecetet használunk fel, melyből kemény habot verünk, amit habzsákból tudunk felvinni a tortára.