1848 emlékei a népi tárgykultúrában a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményében

1848. március 15. – nemzeti ünnep, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének
napja. Az európai városok sorában ezen a napon Pest-Budán is kitört a forradalom, amelynek
célja a Habsburg-uralom megszüntetése és az alkotmányos berendezkedés kivívása volt.

A forradalom és szabadságharc eszméi a paraszti háztartásokban is megjelentek a dísz- és használati tárgyakon egyaránt. A Laczkó Dezső Múzeum néprajzi gyűjteménye jelentős számban őriz olyan tárgyat a paraszti környezetből, amelyeket az 1848-as forradalom szimbólumai, hőseinek képmásai díszítenek. A hazafias feliratok közé soroljuk az 1848-as évszámot mindazokon a tárgyakon, amelyeken tudatosan hangsúlyozott az évszám megjelölése.   

A korábbi kerek évfordulók (100., ill. 150. éves) alkalmával végzett kutatások során kérdésként merült fel, hogy az 1848–49-es szabadságharc évében alkotott népművészeti tárgyak szelleme, díszítő elemei magukon viselik-e az adott évek forradalmi eseményeit. A szabadságharc centenáriuma alkalmával széles körű gyűjtőmozgalom indult ezeknek az emlékeknek a felkutatására. Vajkai Aurél etnográfus Zala megyében és Mosonmagyaróvár környékén tizenegy községben végzett helyszíni gyűjtést s végigjárta az ország több múzeumát, hogy felkutassa az 1848-as tárgyi emlékeket. Vizsgálata eredményeként azt állapította meg, hogy az 1848/49-ből származó népművészeti termékek semmiféle jelét nem árulják el keletkezési évük eseményeinek: „a mindennapi élet eléggé zökkenőmentesen gördült a maga útján a még oly kavargó külső események közt is. … Éppúgy bevéste a fazekasmester a butélába a megrendelő nevét v. az ANNO 1848. évet.  De semmiféle megjegyzést nem fűzött e nevezetes évszámhoz”[1]– írja. Példaként említeném erre a múzeum gyűjteményében lévő szaruból készült, spanyolozott sótartót, amelynek a fedőlapján az 1848-as évszám szerepel mindenféle kísérőszöveg nélkül (1. kép). Bár, ha jól megnézzük a növényi ornamentikát, a virágcserépből kinövő hármas tulipánt s virágcsokrot, a girland sormintát, akkor akár a piros-fehér-zöld nemzeti színeket is felfedezhetnénk, de lehetnek egyszerűen csak a virágok színei is. A sótartó tetején faragott fogantyú volt, mára törött állapotban van. A gyűjtés ideje 1909. év, a többi adat hiányzik. Ugyancsak az 1848-as évszám szerepel – a gyűjteményben lévő – kapuvári festett szekrényen, az évszám alatt hosszúkás szimmetrikus kazettákban reneszánsz hatású színes virágminta. Mindkét ajtaján cifra fém kulcscímer, az egyikhez zár csatlakozik (2. kép).[2] A szerzeményi napló szerint Nagy László múzeumigazgató gyűjtötte Bakonynánán 1935-ben.

Az egyéb kutatások azt jelzik, hogy bármilyen nagyobb történelmi esemény legyen az, általában csak később érezteti hatását a szélesebb néprétegeknél. A népművészet meglehetősen lassan és nehezen változtatja a formáját, a parasztmester konzervatív, és azt mintázza meg, amit már megszokott. Kiválóan dokumentált példa erre a gyűjteményünkben lévő zöld mázas kerámia korsó, amelynek egyik oldalán szív alakban felirat olvasható: Mónár Ignátz 1871, feltételezhetően a készíttető neve, ill. a készítés ideje: az 1871. év. Körülötte ott a készítő neve is: Tóth János (aki veszprémi fazekasmester volt, neve több ipartársulati iraton szerepel.) Ami számunkra még érdekes, hogy a korsó füle alatt két oldalra elosztva: Áldás hazánkra 1848 felirat, ill. évszám olvasható. Alatta pedig egy koronás címer látható (3.a-b. kép).[3] Ez a formai megoldás jelzi, hogy tudatos hazafias megemlékezésről van szó. A műtárgyat Vajkai Aurél gyűjtötte 1961-ben. A gyűjtés helye nem került dokumentálásra.

A 19. század második felében hódító 1848-as kultusz a nemzeti hősök alakjának felidézéséhez kötődött. A szabadságharc hősei közül Kossuth Lajos volt a legnépszerűbb. Személyisége hatást gyakorolt a népművészet legkülönfélébb területeire. A róla, ill. a szabadságharc fordulópontjairól készült különböző olajnyomatok a legtöbb családban megtalálhatók voltak, gyakran a családi képek között a tisztaszobában helyezték el. Főleg a református vidék parasztságára volt jellemző, mert a katolikusok falu népe inkább vallásos tárgyú képekkel díszítette a tisztaszobát. Egyik legismertebb színes olajnyomat a Székely Aladár Könyv- és Képkiadó által kiadott „Kossuth Lajos imája a Kápolnai Csata után 1849 február 27-én” címmel (4. kép).[4] Kossuth térdre ereszkedve imádkozik a csatatéren, mögötte honvédtisztek, hátrébb katonák. Ezek a Kossuth-ábrázolások mintául szolgáltak az arcképe megörökítésére s a legkülönfélébb kisipari és kézműipari tárgyakon egyaránt megjelentek. Gyűjteményünkben található még egy vászonra hímzett Kossuth-portré, „Éljen a haza” felirattal (5. kép).[5] A kép Balatonhenyéről származik.

Egy 1903-ból származó gyújtótartó faragott lapjának egyikén ugyancsak Kossuth arcképe látható, kalapban s a jellegzetes bajusz, illetve körszakáll viselettel (6. kép).[6] A műtárgy Veszprémben került felgyűjtésre 1905-ben. Borbély István készítette. A parasztfaragó a portréban általában természethűségre, naturalizmusra törekszik, ellentétben a népművészet stilizáló törekvéseivel. A portréábrázolásnak szinte önálló műfaja alakult ki a botfaragás terén. Különösen a Dunántúlon és a Felföldön voltak kiváló botfaragók. Az egyik sajátos ábrázolásmódot a Kossuth-fejes botok mutatják. A múzeum gyűjteményéből kiemelnék egy olyan faragott botot, amelynek a fogantyúja Kossuth-fejet mintáz, a száron pedig domború faragással, tekergő virág- és levélminták között az első felelős minisztérium tagjait láthatjuk: Batthyány Lajost, Herceg Eszterházy Pált, gróf Széchenyi Istvánt, Mészáros Lázárt, Deák Ferencet, báró Eötvös Józsefet, Szemere Bertalant, Klauzál Gábort (7.a-e. kép).[7] Egy másik faragott boton az országcímer mellett csavarodó szalagba a himnusz szövege olvasható (8. kép).[8]

A fafaragók tevékenysége közül külön említést érdemelnek a csutorások alkotásai. Vajkai Aurél 1959. évi szentgáli gyűjtéséből származik egy esztergált fa kulacs, fa kupakkal, hasa mindkét oldalon karcolással díszített. Egyik oldalán középen K. L. monogram - feltehetően Kossuth Lajos nevére utal -, és körbe veszi az „Igyunk! A honleányokér” felirat. A másik oldalán középen egy vésett koronás magyar címer, két tölgyfaággal és növényi indadíszítéssel. Körülötte, mintegy folytatva az első oldal szövegét: „ÉSA magyar szabadságért” felirat olvasható (9.a-b.  kép).[9]

A szabadságharc másik híres és népszerű egyénisége Petőfi Sándor alakja is megjelenik a népművészeti tárgyakon. A nagy költő portréját ugyancsak különböző olajnyomatokról, ponyvanyomtatványokról ismerhette a nép (10. kép).[10] Gyűjteményünkben található egy Gyulafirátóton készült igényesen faragott csutora, amelynek egyik oldalán Petőfi koszorúval övezett mellképe látható, körülötte „A hazáért iszom. Igyatok” felirattal. A másik oldalon egy szőlőlevél fürtökkel övezett koronás magyar címer búzakalász koszorúban (11. kép).[11] A készítés helye Gyulafirátót.

Ez utóbbi műtárgyaknál a nemzeti érzés kifejezésre juttatása több motívum egyidejű alkalmazásával történik: a nemzeti szimbólumot szöveges rész is erősíti. A parasztság által használt tárgyakon az írás és olvasás terjedésével párhuzamosan jelent meg és terjedt el a felirat. Eleinte csak puszta évszám, amelyhez később társult szöveg. A felirat-alkalmazás paraszti gyakorlata az úri-polgári körökben különösen a 16–17. században volt divatos szokás, míg azonban ott a felirati igény hamarosan elhalt, a parasztságnál meggyökeresedve hagyományossá vált. A 17–18. században a paraszti tárgyakon az évszám még szórványos, a 19. században már mind általánosabb.

Tárgyalkotó népművészetünk nemzeti jelképei között jelentős helyet kap a katona, a magyar huszár alakja.[12] A magyar népi szemléletben a huszárság testesítette meg a hős, vitéz katonát, így alakja szimbolikus tartalmat nyert. Bár a lovas alak ábrázolása az európai paraszti népművészetben is megjelenik, de a magyarság körében sajátos nemzeti jelleggel bír, mert a magyar huszárság legfényesebb korszaka az 1848–49-es szabadságharchoz kapcsolódik.

A kutatások szerint a legkorábbi huszár-ábrázolások a kerámiatárgyakon jelentek meg, a múzeum néprajzi gyűjteményében egyik veszprémi fazekasműhelyből származik egy 19. század végi huszárt derékig formázó szobor. Az emberi arcot plasztikusan ábrázolták, a mentét domborúan sújtással, vitézkötéssel, gombokkal (12. kép).[13] Az elmúlt kétszáz évben a mézeskalácsosok legkeresettebb terméke a lovas huszár-forma volt. Márton Gábor[14] veszprémi bábos hagyatékából származik az az évszám nélküli mézeskalács ütőfa, amelynek lapján vésett negatív mintával délceg lovas huszár látható. Kezében karddal, nadrágja és mentéje zsinóros, fején csákót visel. A ló büszke tartású, díszesen felszerszámozott, sörénye több ágba fésülve, a lába alatt virágos mező (13. ábra).[15] A pásztorművészet körébe tartozik az a faragott, spanyolozással díszített, szerelmi ajándéknak szánt mosófa, amelyet mosásra sohasem használtak, a legény adta szíve választottjának. A nyél vége és a mosófa mindkét lapja gazdagon díszített: középen koronás magyar címer, két oldalról kardját magasra tartó huszár áll egyenes tartással (14.a-b. ábra).[16] Egy somogyi fafaragó juhász, id. Kapoli Antal készítette tehénszarvból azt a karcolással, festéssel díszített sótartót, amelynek egyik oldalán koronás magyar címer, a másik oldalán kalapos-puskás katona áll. Az edény fedele fából faragott, térdeplő kosfigura díszíti. (15.a-b. ábra).[17] Az 1880-90-es évektől a gyári keménycserép edények is nagy számban készültek különféle hazafias ábrázolással vagy felirattal (pl. „Éljen Kossuth Lajos”).

A szabadságharc bukása után valamennyi társadalmi réteg titokban ápolta március 15-e emlékét, pedig a megtorlás évei alatt még a Kossuth-szakáll, a piros-fehér-zöld szín is tiltott volt. A forradalom 50. évfordulója alkalmából, 1898-ban hallgatólagosan elfogadták március 15-e ünneplését, állami ünneppé azonban az 1848-as törvények szentesítésének napját, április 11-ét tették. Március 15-e 1928-ban vált hivatalos keretek közt megtartott nemzeti megemlékezéssé. Az 1950-es években azonban eltörölték, majd a rendszerváltás után 1991-ben vált ismét hivatalos ünneppé, amelyet a 2012-es Alaptörvény megerősített.

Pilipkó Erzsébet, etnográfus     

Felhasznált irodalom:

ORTUTAY Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. In Ethnographia, 1952. 3–4. 263-307.

PILIPKÓ Erzsébet: A veszprémi mézesbábosok emlékanyaga a Laczkó Dezső Múzeumban. In A Laczkó Dezső Múzeum Közleményei. 2022/ 30. Veszprém, 2022. 35–67.

SELMECZI KOVÁCS Attila: A huszár, mint nemzeti jelkép a magyar népművészetben. In Ethnographia. 116. 2005./1. 1–13.

VAJKAI Aurél: 1848 emlékei a népi díszítőművészetben. Budapest, Néprajzi Társaság. 1998.

Rövidítés:

Ltsz. – Leltári szám                                                                                 

[1] Vajkai 1998. 8.  

[2] Ltsz: 75.1.14.

[3] Ltsz. 61.24.1.

[4] Ltsz. 99.5.3.

[5] Ltsz. 77.30.21.

[6] Ltsz. P. 39.

[7] Ltsz. 54.36.4.

[8] Ltsz. P. 354

[9] Ltsz. 59.45.1.

[10]Ltsz. 93.50.1. Színes nyomat az 1848-as forradalom résztvevőiről, a kép közepén Damjanich János, Bem József, Gróf Batthányi Lajos, Petőfi Sándor, Klapka György, Kossuth Lajos.

[11] Ltsz. 55.3.1.

[12] Selmeczi 2005. 1-13.

[13] Ltsz. Cs. 80.

[14] Pilipkó. 2022. 45.

[15] Ltsz. 53.24.8.

[16] Ltsz. SZE.15

[17] Ltsz. P. 75. Az adatok szerint a műtárgyat 1932-ben Kapoli Antal ajándékozta a múzeumnak.