Föld napi földmunka

A föld művelésének mestersége a leglényegesebb paraszti munkaformának számított, amelyhez nélkülözhetetlen volt az állati erő alkalmazása. E rövid bejegyzésben erről, egészen pontosan az ökörerőről írunk.

Vidékünk köves talaja miatt szükség volt a minél nagyobb igaerőre, így általánosságban a lónál erősebb, nem ritkán 6-8 mázsás ökröket tartották a nehéz fizikai munka – mint amilyennek a szántás is számított – végzésére. Tanulj tinó, ökör lesz belőled! – tartja a mondás, nem véletlenül, hiszen azokat a bikaborjakat, amiket nem kívántak tenyészállatnak megtartani, azok az ivartalanítás után tinókká válva lehetőség szerint minél fiatalabb korban beiratkoztak az „ököriskolába”. Már az egyéves kor körüli állatokat igyekezték beszoktatni a munkába (ekkor még lehetett velük bírni, hiszen nem voltak olyan erősek, ugyanakkor már munkaérettnek számítottak). Mindezt betörésük előzte meg, ami nagy eseménynek számított: a komák elmentek egymásnak segíteni ilyenkor. Egy ideig a tanult ökrök mögött pallérozódtak, de így is sokszor hetekbe, akár hónapokba is telt, mire egy tinó ökörré vált. A szántás általában párban történt, jobb oldalra fogták az erősebb állatot, hiszen a munka javát ott kellett elvégezni. A jobb oldali ökör neve általában Huszár vagy Hajszás, a járom bal oldalában ténykedő neve pedig Betyár volt.

Aki kíváncsi még további érdekességekre, valamint hogy milyen nevekkel illették még ökreiket a régiek, kattintson a képekre!

Képek:

1. Héra Márika (Szabó Istvánné) ökrükkel az agyagliki szőlőben. Zsandár, Káplár, Vitéz, Mérges, Bátor, vagy Basa nevet is előszeretettel adtak az ökröknek. Dörgicse, 1940-es évek, Vajkai Aurél felvétele. LDM Forrásértékű fényképek, 4342.

2. Dörgicse és Balatonfüred térségében volt a leginkább elterjedt a több helyen ma is látható, iszlingesnek nevezett félig nyitott istálló kialakítása, ahova az ökröket kötötték szőlőbeli munkálataik során. Az oldalfalakat meghosszabbították, tetejükre gerendát tettek, amelyen az almot vagy a szénát tartották. Mindezt az oromfalon túlnyúló tető védte az esőtől. Balatonakali, 1955. Vajkai Aurél felvétele, LDM Forrásértékű fényképek 10004.

3. Szántás Tihanyban az 1940-es években. Az ökrökre azért került szájkosár, hogy befogott állapotban ne tudjanak legelni. Amikor már nem akarták, hogy a borjú szopja az anyját, Kékkúton előfordult, hogy nem drótból, hanem sündisznóbőrből készült szopásgátlót adtak rá. Vajai Aurél felvétele, LDM Forrásértékű fényképek, N.5195.

4. Patkó általában csak azokra az állatokra került, melyeket vásáron szereztek, ugyanis azok fiatal koruk óta nem edződtek hozzá a helyi köves talajhoz. Az ökrök befogásához, vezetéséhez láncot használtak. Vászoly, 1952. Vajkai Aurél felvétele, LDM Forrásértékű fényképek, 6637.

Lejegyezte: Törő Balázs, néprajzos