Csend és fény

Szalai Zoltán festőművész emlékkiállítása. Laczkó Dezső Múzeum. 2024. június 22. augusztus 25. - Wehner Tibor művészettörténész írása a SÉD Veszprémi Kritikai Lap számára.

A Laczkó Dezső Múzeum mintegy száz alkotást - a művész hagyatékában őrzött, valamint köz- és magángyűjteményekből kölcsönzött műveket - felvonultató Szalai Zoltán emlékkiállítása méltán minősíthető nagyszabásúnak: az 1919 és 1995 között élt, a múlt század második felében tevékenykedett festőművész életművének reprezentációja a nyári hónapok kiemelkedő veszprémi művészeti eseménye. És nemcsak Szalai Zoltán piktúrájának kivételes esztétikai értékei, kollekciójának különleges volta, nagyszerűsége miatt fontos ez a rendezvény, hanem azért is, mert ez az alkotó és munkássága szoros szálakkal kötődik Veszprém vármegyéhez, a Balaton menti tájhoz: az 1930-as évek végén, az 1940-es évek kezdetén végzett főiskolai tanulmányai időszakától a kilencvenes évek derekán bekövetkezett haláláig rendszeresen visszatérő vendége volt e régiónak, s kiapadhatatlan festői témája volt a Balaton, a vízpart világa, s a tó víztükre fölött megnyíló, ezernyi változásban játszó és feltűnedező, varázslatos látvány. (1969-ben a festő Balatoni képes krónika címmel egy kultúrtörténeti feldolgozást is közzétett, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg.) Ám természetesen nem az északi partról megnyíló panorámát fotóhűséggel másoló, a tavon úszó vitorlások idilljét képeslap-dekorativitással rögzítő műveket festett, hanem átszellemült, fegyelmezett kompozíciókká tömörített, az optikai változásokban villódzó tájat érzékeny festői eszközökkel megragadó, mély tűzű színekkel interpretált képkölteményeket.

A Tevesz Mária művészettörténész által rendezett, könyvnyi terjedelmű, kitűnően szerkesztett, reprezentativ katalógussal kísért tárlat három, a művész munkásságának színhelyeit, alkotótereit idéző festői korszakra, illetve műcsoportra koncentrál: a székesfehérvári születésű művész a kezdeti, 1945 és 1960 közötti alkotóperiódusában a Duna menti Nyergesújfalun dolgozott, majd az 1960-as években a főváros vonzáskörzetében, Árpádföldön festett, s aztán 1969 és 1995 között a budapesti Százados úti művésztelepen élte meg alkotó mindennapjait, amelyeket gyakran szakított meg külföldi tanulmányútjaival, valamint a déli és északi tengerekhez, szigetekhez vezető azon utazásaival, amelyekről mindig fontos művészi konzekvenciákkal kamatozó, új képekkel tért vissza. És mindemellett persze minden esztendőben hónapokon át elmélyülten dolgozott a Balaton környékén is. Vagyis elmondható: Szalai Zoltán festői működése során mindvégig a vizek, a folyók - a nyergesújfalui Duna - és a tengerek világának - az Adria, Korzika szigetének, a Balti-tenger partvidékének - természeti titkait kutatta a fő téma, a Balaton mellett, ahová a természeti szépségen túl az Egry Józseffel kötött barátsága, a magányos festő művészete iránti rajongása is mágnesként vonzotta.

Bár a múzeum emléktárlatán szerepelnek tanulmány jellegű. de a tanulmány szinten messze túllépő, autonóm művekké érlelt portrék és aktkompozíciók, valamint mesteri csendéletek is, Szalai Zoltán festői kifejezésének központi jelentőségű médiuma, műformája, műfaja az életművön végigvonulón a természet-, a tájábrázolás, illetve a tájkép volt. Kezdetben, Nyergesújfalun számos, a Duna menti táj településének részleteit, házait megörökítő konstruktív szemléletű alkotás készült műhelyében, de a későbbi műveire az impresszionista, majd posztimpresszionista szemlélettel alakított formarend és stílus volt jellemző, amelynek jegyeit, kifejezőeszközeit kezdetben Szőnyi István, majd Egry József és Nagy István - továbbá Pierre Bonnard, William Turner - festészetének tanulságait feldolgozva alakította ki. (Festészetének a Szőnyi-piktúrával való kapcsolatáról azt vallotta egy beszélgetésben, hogy..... művészetének hatása alá kerültem, nem lettem utánzója, de poszt-nagybányai voltomat nem tagadom...") A tájképfestészet területét meghódító munkák sorozatát néhány évre megszakították ugyan az Árpádföldön készült, belső tereket, verandaenteriőröket idéző alkotások, amelyeken a külvilág csak a kazettás táblákkal határolt építmény sokosztatú ablakán vagy ajtaján átderengve jelenik meg, fényreflexeivel mintegy módosítva, gazdagítva a belső terek részleteinek bensőséges hatásvilágát. A Barna veranda című munka e sorozat egyik legszebb, legkiérleltebb alkotásaként szinte már absztarkt kompozícióként született meg. A hetvenes és a nyolcvanas évek Balaton- és tengerképeit, pasztell- és olajkompozícióit, így különösen az 1981-es Szardínia-sorozat műveit tanulmányozva festészete kiteljesedésének lehetünk tanúi: alkotásainak lényegi eleme a hallatlan érzékeny színek leheletfinom árnyalataira alapozott kolorit és a néhány motívumra redukált kompozíció, amelynek elemei puhán elomló, alig-alig megfogható körvonalakkal keretezettek. Egy hegyvonulat, egy facsoport, a párás égbolt alatt szertefoszló, a víztükröt és az eget elválasztó horizontvonal, egy út menti kőkorlát elegendő volt számára az érzelemdús festői mondandók megfogalmazásához és kifejezéséhez, a panteisztikus festői lét- és lélekállapot közvetítéséhez. Átszellemültség, meghittség, tartózkodó magatartás, meditatív szellemiség lengi át a szisztematikusan kidolgozott, tudatosan, rejtett szerkezeti rendre felépített festői kompozíciókat, amelyeken a visszafogottságokban tartott, elsősorban a színek folthatásában kibomló kolorit élteti a festői bőbeszédűség és a részletezés csapdáit messze elkerülő, mértéktartó, feszes motívumhasználatot. Érdekes, hogy a széles körű technikai változatosságról tanúskodó műveken, az olajképeken, a pasztelleken, az akvarelleken, a gouacheokon, a tus-, a szén- és a ceruzarajzokon (hacsak nem portréról vagy aktról van szó) emberalak egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán jelenik meg -  és e jelenség is a művész egyik határozott alkotóelvével áll összhangban, amelyről egy rádiós beszélgetésben igy vallott: „Úgy érzem, hogy talán zavarna engem a tájban az alak, ezért nem nagyon festettem olyan tájképet, amelyben alak is lenne.... Hajlamom van az absztrahálásra, és egy figurát, fejet vagy alakot, aktot vagy állatot nehéz absztrahálni. Tulajdonképpen nem is lehet, mert végül s az mindenképpen fej és ló marad. Viszont egy tájat vagy egy csendéletet lehet annyira egyszerűsíteni, hogy végül a valóság már nehezen ismerhető fel..."

Festészeti munkássága mellett meg kell emlékeznünk a festő művészetpedagógusi tevékenységéről is. Szalai Zoltán a nyergesújfalui Szalézi Gimnáziumban eltöltött hosszú éveket és a különböző szakköri elfoglaltságokat követően a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, illetve Szakközépiskolában 1958 és 1980 között, huszonkét éven át oktatott, s ennek eredményeként jelenkori művészetünkben is számos, korszakos jelentőségű életművet építő egykori Szalai-tanitvány dolgozhat - igy egy hosszú névsorban szemezgetve megemlithetjük Fehér László és Nyári István festőművész vagy Kelecsényi Csilla textilművész nevét. (Szalai Zoltán aktivítására jellemző, hogy számos, a tanítási tevékenységgel összefüggő tanulmányt is írt és publikált, s művészetpedagógiai módszertani alapvetése, A kockától az aktig című könyve több hazai és külföldi kiadásban is megjelent.) Kelecsényi Csilla az egyik visszaemlékezésében nemcsak egykori mestere tanítási módszereiről, hanem emberi alakjáról is vallott a budapesti Manna Galériában rendezett 2007-es Hommage à Szalai kiállítás alkalmával: „A szemlélődő ember érzékenységével tanított arra, hogy miként kell >együtt tartani a képet<, hogy a művész nem vész el a részletekben, és a látványt összefogottan ábrázolja... Számomra - és gondolom, mások számára is - Szalai Zoltán ellentmondásos személyiség volt. Egyfelől szenvedélyes, erőteljes, robbanékony természetű tanár, másfelől megfontolt, fegyelmezetten alkotó, kifinomultan érzékeny, lírai lelkületű művész. E kettősség ellenére személyisége mégis egyensúlyra talált. Vállalni merte a magányt, saját belső világát, a lélek szenvedéseit. A magárahagyatottság, a szomorúság érzése a fegyelmezett munkában oldódott fel. Kevés önálló kiállítása volt életében. Műveivel nem a napi divatnak (mai kifejezéssel élve műtárgypiacnak) kivánt megfelelni. A művészeti közélettől elszigetelten alkotott. Szabaddá tette magát, nem engedett a karrierépítésnek és annak a késztetésnek, hogy művésszé akarjon válni - a teljes szabadság hozta meg számára azt, hogy naggyá lehessen."

Mint oly sok egykori kortársa életműve, a Szalai Zoltán - œuvre is meglehetősen ritkán kerülhet a művészeti közfigyelem áramkörébe, holott e művész (mint megannyi feledésre ítélt művész sorstársa) a 20. századi magyar festészet rendkívül értékes fejezetét teremtette meg, tovább építve azt a tradíciót, amelynek alapjait a magyar művészetben a múlt századfordulón Nagybánya festői fektették le, és amelynek valóságközpontú, természetelvű szellemi-művészeti örökségét a 20. század első és második harmadában másoké mellett Szőnyi István és Egry József piktúrája éltette tovább. A veszprémi emlékkiállítás képei azt igazolták, hogy ehhez az erős, hagyománytisztelő modernista áramlathoz kapcsolódott korszerű szemléletű munkásságával. Ezt tanúsitja a művész alkotói hitvallása is, aki pontosan látta és minősítette törekvései szerepét és jelentőségét: „Lényegében realista festő vagyok, legalábbis természetelvű, tehát a képeimen a valóság még felismerhető. Azonban az elvont, tehát a nonfiguratív művészet is nagy hatással volt rám, és megpróbáltam egyrészt e hatások alatt a képeimet elvonttá tenni. De természetesen nem úgy, hogy egy divatos irányzatot követek, hanem a modern mesterek eredményeit felhasználom és beépítem képeimbe. Másképp tagolom a színeket, a világos és sötét foltokat, kiemelem a fényeket, esetleg kiemelem a sötét foltokat, a kép egyes részeit elmosódottabbá teszem. Mindezt a képszerűség és a a képi kifejezés érdekében, mert a festő soha nem a valóságot másolja, hanem képet fest."

Idézetek:
Wehner Tibor: "Kép"-et festeni, Gondolatok Szalai Zoltán festőművész életművéről. Árgyélus Kiadó, Budapest, 2012.
Csend és fény. Szalai Zoltán képei (Bev. Tevesz Mária.) Laczkó Dezső Múzeum, 2024.

Megjelent a SÉD Veszprémi Kritikai Lap 2024. évi 4. számában