A magyar népmese napja

A magyar népmese napjára egy szentgáli gyűjtésű népmesét választottunk ki. Lejegyezte L. Karsai Henriett, néprajzos muzeológus.

A Szentgálon sokat kutató Vajkai Aurélnak köszönhetjük a népmese gyűjtését. Nem törekedett teljes gyűjtésre, arra volt kíváncsi, hogy él-e még a szentgáli emberek nyelvén a mese. Az ősz beköszöntével naponta követték egymást azok a társas munkák, amelyek során anekdotákkal, mesékkel szórakoztatták egymást. Estéztek, közben a tollfosztás, kukoricafosztás, majd télen a len- és kenderfonás alkalmain hallgatták a csalimeséket, a boszorkányos vagy betyártörténeteteket. Legtöbbször 60-70 éves férfiak mondták a meséket, ritkábban nők, de egy 10 éves kislegénytől is gyűjtött mesét. Az adatközlőitől hallott ismert és kevésbe ismert meséket is lejegyzett. A Hamupipőke, Az öreg koldus jóslata, Hazug kecske, Kiskalászi és Nagykalászi mesék teljes szövegváltozatát is olvashatjuk. Említi ezeken kívül A papagáj nem vette észre a lopást, Az egyszeri fiú házassága, Ki legyen a bíró? felnőtt tartalmú rövidebb-hosszabb történtek címeit.

A következzen most a kevéssé ismert 'Kiskalászi és Nagykalászi' meséje:

Kiskalászi és Nagykalászi

Volt két testvér, egy Kiskalászi és egy Nagykalászi. Mindegyiknek Kalászi volt a neve. A Nagykalászinak volt két lova, a Kiskalászinak meg egy. Szántogatott a Kiskalászi egy lóval az út mellett. Aztán mindig azt kiabálta a lovának: Gyí, te, minden lovam! – de csak egy volt neki. A vásárosok meg erre mentek sokan, és a bátyja röstellte a dolgot, hogy a Kiskalászi mindig azt kiabálta: Gyí, te, minden lovam! – Odament hozzá Nagykalászi és rászólt, hogy: Hol van neked minden lovad? Erre azonban Kiskalászi csak tovább szántogatott. Nem tetszett ez Nagykalászinak és megajánlotta, hogyha még egyszer azt meri kiabálni, hogy Gyí, te, minden lovam!, akkor agyoncsapja Kiskalászinak a lovát, hogy az az egy se legyen neki. És akkor odament Nagykalászi és agyoncsapta Kiskalászi lovát, nem maradt neki lova. Kiskalászi ekkor megfejtette a lovat, és elvitte a vásárra. Amint már ment mendegélt, megestéledett. Bement egy házhoz szállást kérni. A gazda nem volt odahaza, az asszony meg nem akart neki szállást adni. De nem tudta magáról lerázni, s kint a kazalban adott neki szállást, onnan belátott Kiskalászi mindent. Reggel behívták reggelire – mert akkorára már a gazda hazament – kínálták a reggelivel, de nem smakkolt neki a reggeli. Evés közben kérdik tőle, hogy mi van a zsákjában. Azt mondja a Kiskalászi, hogy „varázsa”. Akkor – mondja a gazda – varázsoltasson vele. Hát megkérentette akkor azt a lóbőrt. Kérdi a gazda – Mit varázsolt? – Azt mondja, azt varázsolta, hogy ott az ágy alatt mindenféle sütemény, hús mindenféle legyen! Megnézik és tényleg volt is minden. Aztán ettek tovább, elővették a süteményt, ízlett a Kiskalászinak is. Amint végeztek, megunták az evést, mondja az ember, akinél hált, hogy varázsoltasson még vele. Megint megkérentette azt a lóbőrt. Akkor megint kérdezte a gazda tőle: Mit varázsolt? – Azt mondja, azt varázsolta, hogy az a sütő teli legyen pecsenyével! Elővették a pecsenyét, abból is falatoztak. Hát amikor az is elég volt nekik, akkor megint mondja a gazda neki, hogy még varázsoltasson vele. Megint megkérentette, mint előbb a lóbőrt, aztán megint kérdi a gazda: Mit varázsolt? – Azt mondja, azt varázsolta, hogy a kályhán belül jó borok legyenek. Úgy is lett, iddogáltak a borból. Már amikor elég volt nekik az ivás, ettek is, ittak is, akkor kérdi a gazda, hogy mennyiért adja neki ez a varázsát? – Azt mondja rá Kiskalászi: Egy véka aranyért odaadom. – A gazda meg is vette egy véka aranyért. Kiskalászi hazament, otthon kérte a mércét, hogy megméri az aranyat. Egy arany pedig bennmaradt a mércében. Hazavitte Kiskalászi a mércét Nagykalászinak. Azt kérdezte a bátyja: Hol vetted ezt az aranyat? – Látod, te agyonütötted az én lovamat és én pedig eladtam egy véka aranyért.  Akkor agyonütötte Nagykalászi mind a két lovát. És elment vele vásározni, hogy majd eladja. Kiabálta: Lóbőrt vegyenek, lóbőrt vegyenek! – Hát mindenhol megverték. Hazament, hogy nem tudta eladni a lóbőrt. Akkor aztán azt ígérte az öccsinek, hogy megveri. Közben Kiskalászi abból az aranyból vett egy hintót szép lovakkal. És volt nekik egy igen-igen öreg anyjuk. Aztán Nagykalászi agyoncsapta azt is. Kiskalászi pedig belétette egy hintóba és valahová vinni akarta. Hogy hova, hova se, csak beér egy községbe. Bemegy a kocsmába kér egy pohár bort. Az öreganyjának is vigyen egy pohárral. De nagyot kiáltson neki, mert nagyot hall. Kivitte a kocsmáros a bort, neki akarja adni az öregasszonynak, de az nem szólt. Kiabál neki: Tessék a bor! De az nem nyúl érte. Erre pofonvágta a kocsmáros, mire elhanyatlott az öregasszony. Kiskalászi meg ahogy ezt meglátta, kiszaladt: Most mit csinált öreganyámnak, most agyoncsapta, most mi lesz ezért? Könyörgött a kocsmáros, hogy ne jelentse be, ád neki három véka aranyat is. Azzal megfordult Kiskalászi, elment haza. És újfent kérte a bátyjától a mércét. Megint maradt benne egy arany. Kérdi a bátyja: Hun vetted ezt a sok aranyat? – Látod, te agyonütötted az öreganyámat, én meg eladtam három véka aranyért. Másik öreganyjuk is volt, Nagykalászi a másikat is agyonütötte. Vitte faluról-falura és kiabálta: Holttestet vegyenek, holttestet vegyenek! Megint nagyon megverték Nagykalászit. Azzal visszafordult, hazament és megdorgálta az öccsit, hogy: Te engem bolonddá teszöl,engem mindenhol csak megvernek. Azzal zsákba tette Nagykalászi Kiskalászit, hogy elvigye és beledobja a Dunába. De nagyon nehéz volt, és a templom előtt letette a zsákját. Míg ott benn imádkozott Nagykalászi, addig Kiskalászi jajgatott a zsákban. Arra ment egy öregember és hajtott valami huszonöt marhát, de szépeket. A jajgatásra odament, kérdi tőle, miért jajgat? – Jaj Istenem, nem szeretek elmenni. Mondja az öreg: Hova nem szeretne elmenni? Ráfeleli Ksikalászi: A mennyországba. – Mondja az öreg: Jöjjön ki abból a zsákból! – Az öregember belement a zsákba, a Kiskalászi meg elhajtotta a marháit. Kijött a Nagykalászi a templomból, fölvette az zsákot és elvitte a Dunára és beledobta majd visszament haza. Útközben találkozott az öccsivel, aki épp legeltette a marhákat a réten. – Hol vetted ezt a sok szép marhát? – Mondja neki Kiskalászi: Látod, te beledobtál engem a Dunába, és én olyan szép marhákat hajtottam ki belőle.  – Mondja neki Nagykalászi: Csapj agyon engem is és vigyél el a Dunába! El is vitte Kiskalászi a Dunára, még egy követ is tette a zsákjába, hogy mentől lejjebb menjen a Dunába. És vissza többé sose jött. Itt a vége. (1)

Mesélte ezt egy idős bácsi Vajkai Aurélnak kukoricafosztáskor 1969-ben.

Hivatkozás:

(1) Vajkai Aurél: Szentgál Egy bakonyi falu folklórja Akadémiai Kiadó Budapest, 1987. 272-273.o.